Csendesné Bosits Évi Cikke:
A templomépítő
A Városháza földszintjén, a Halhatatlanok falán látható és megérinthető kezének a bronzba öntött lenyomata, amely kezet megannyiszor felemelt, amikor áldást osztott mindannyiunk Sanyi bácsija, Tomor Sándor plébános.
Három ajkai településrész (Ajkacsingervölgy, Bódé és Tósokberénd) lelki pásztoraként nem csak a hívek lelki békéjének a megőrzésén munkálkodott, Isten dicsőségére építette is házát, a templomokat. A Mindenható kevés időt adott neki, hogy a papi hívatást gyakorolja (42 évesen szentelték pappá), hogy maradandót alkosson, ezért energiája nagy részét a templomépítésre fordította. Először a bódéi plébánia átalakításán, komfortosabbá tételén dolgozott, majd a templombelső megújítása következett. Karzat beépítésével és az új padok behelyezésével átalakult a bódéi szentegyház. 1981-ben elkészült a harangtorony, ahol a régi bódéi és az egykori felsőcsingeri iskolakápolna harang egybeolvasztásának eredményeként csendül fel napjainkban is a szentmisére hívó harangszó. Közben a templomtetőt is felújították. Hű barátja, Farkas Tibor művész szobrokat, három részes keresztelő kutat és Golgota című, nagyméretű domborművet készített, amelyekkel a templomot díszesebbé tették. A templomkertben pedig Mindszenty Józsefről készült szobor és egy megkapó Piéta várja azóta a híveket.
Bódé után a jóval nagyobb tósokberéndi templom felújítása következett, amelyről így írt az atya a Historia Domusban: „Látva a templom elhanyagolt állapotát és a paplakást is, szívesen vállaltam. Éreztem, hogy a Gondviselés ezek felújítását rám akarja bízni. A feladat nagyságát viszont nem tudtam felmérni, nem volt tapasztalatom.” Nem is lehetett tapasztalata, hiszen a munka óriási volt. A plébánia, a templomtető, a templombelső (festés, aranyozás, szobrok, stációk, az orgona rendbehozatala), a homlokzat megújítása és a templomsisak cseréje. Nem volt egyszerű megszervezni mindezt, de a hívek sok mindent levettek a válláról. Tudta, hogy először a parókiát kell felújítani, hogy lássa mindenki a munka eredményét, utána szívesebben adakoznak, segítenek. Így is történt. Nem egészen húsz év múlva a környék legszebb temploma várta a misére járókat és a távolabbról érkezőket, hogy megcsodálják a templombelső díszítését és a freskókat. Sok lánynak gyermekkori álma valósult meg, amikor itt mondta ki a boldogító igent. Egyre többen fogadtak örök hűséget egymásnak Tósokberénden. Nem egyszer hírességek is ellátogattak a beréndi templomba. Egy szertartás alkalmával a teljes veszprémi kézilabda bajnokcsapat foglalt helyet a padsorokban. Máskor Habsburg György felesége, Eilika tekintette meg templomot. Ünnepi alkalmakkor pedig mindig tele voltak a padsorok és az álló helyek, volt, hogy be sem lehetett férni a templomba. A templomhoz kapcsolódva Farkas Tibor két köztéri szobrot készített. Az egyiket, amely II. János Pál pápát formázza, a templomkertbe állították fel, a másik a Szent Istvánt ábrázoló, a település bejáratánál fogadja a látogatót.
Épp, hogy végzett a beréndi templom felújításával, már a harmadik álma megvalósításán, az ajkacsingervölgyi kápolna megépítésén fáradozott. Évekig tervezte, gyűjtötte rá a pénzt. Az építése körüli sátáni megnyilatkozások gyakran kedvét szegték, de soha nem adta fel. – Hitt a Gondviselő Isten segítségében, ehhez a Boldogságos Szűz Mária anyai közbenjárását kérte. Azt mondta: „Ha a Jóisten nem építi a saját házát, akkor a mi munkánknak nem lesz eredménye. De ha Ő szükségesnek tartja, akkor meg is fogja építeni ezt a templomot, talán éppen általunk.” – emlékezik Herczeg István, az egykori ministráns és választott közvetlen munkatársa. Sok-sok támogató, segítő szándékú embert, vállalatot, intézményt sikerült megnyernie. Külön öröm, hogy egy minisztérium és a város önkormányzata öt-öt millió forintot adott az építkezésre. A hívek látták az elszántságát, a hitét, így szinte mindenki támogatta, segítette építő munkáját, ki pénzzel, ki munkájával, így 2006-ban felszentelték a Boldog IV. Károly Kápolnát. Ezzel nemcsak a plébános, hanem a Csinger-patak völgyében élők másfél évszázados álma is valóra vált.
Valószínűleg kis hazánkban nincs még egy ilyen plébános, aki a papsága idején kettő felújított, meghitté varázsolt templomot adott át híveinek, továbbá egy teljesen újat alapjaiban erős sziklára felépítve a tárnák felett. Őt a Gondviselés ezzel bízta meg, talán már a születésekor 1926. december 24-én megvolt vele a terve. De még ő sem gondolta, hogy küzdelmes életében nyolcvan éves korára felülmúl minden égi s földi elképzelést.
A gyerekekért mindent
Az egyházközségek megismerésekor a szentmiséken szembesült azzal, hogy sok üres hely van a padokban. Nem tartotta helyénvalónak, ezért hozzáfogott az emberek megnyeréséhez. Nemeshanyi gyerekéveiből tudta, hogy a gyerek az minden családban szent: „Ha valamit el szeretnénk érni, azt a legkönnyebben a gyermekeken keresztül lehet”. Járta az iskolákat, hogy a hittan oktatáson való részvételre buzdítson. A nyugalma, a kisugárzása, az egyszerűsége révén egyre több diákot sikerült megnyernie.
„Emlékszem, kisiskolás gyerekek voltunk, amikor megismertük Sanyi bácsit. Minden héten izgatottan vártuk a hittanórákat, örültünk, hogy végre mehetünk hozzá beszélgetni. Nem volt felelés, dolgozat, még igazolatlan órákat sem adott, mégis, aki csak egyszer is betévedt egy órájára, utána minden alkalommal ott volt. Hamarosan ministrálni is kezdtem a tósokberéndi templomban. Ott is sokan vettük körül, gyakran csak az oltár lépcsőjén tudtunk leülni a szentmiséken. De örültünk, hogy ott lehetünk körülötte, élveztük a társaságát, ő pedig szeretettel és megbecsüléssel fogadta a szolgálatunkat.” – emlékezett vissza Herczeg István.
A kezdetekről így vall Tiszta Zsolt, akit tavaly novemberben szentelt diakónussá dr. Udvardy György veszprémi érsek: „Kapcsolatom Tomor Sanyi bácsival, 32 évvel ezelőtt kezdődött, amikor a nagyapámmal álltam a buszmegállóban a templom előtt, ő pedig akkor jött ki a templomból néhány ministránssal, és mivel jól ismerte a nagyapámat, odajött hozzá, váltottak néhány szót, és utána megkérdezett engem, van-e kedvem ministrálni. Bevallom, nagyon nem volt róla fogalmam, miről van szó, de a kedvessége, illetve az a bizalom, amivel felém fordult, megtette a hatását és beálltam ministránsnak. Kezdetben teljesen más céllal voltam ott: kiállni az emberek elé, „szerepelni”, feladatot végezni, és mise után jól megérdemelten átmenni a közeli kocsmába, inni egy üdítőt és enni egy meleg szendvicset. Lehet, hogy sokak felhördülnek ezen egy kicsit, de akkor nekem, mint ajkai lakótelepi fiatalnak nagyon fontos volt: tartozni valahova.”
Sanyi bácsi rokonszenvezett a fiatalokkal, ezt a gyerekek nagyon jól tudták. Soha annyi ministráns nem asszisztált a szentmisék alatt, mint az ő idejében. Ha kellett, meg is védte őket a felnőttekkel szemben. Egyszer egy egyháztag zsörtölődött, hogy a gyerekek nem figyelnek oda a misén, zavarják az Úrjézust. Erre azt válaszolta neki: „Ne foglalkozzon maga vele, ha legközelebb szól magának az Úrjézus, hogy zavarják, küldje ide hozzám!”
Ezek a gyerekek közben felnőttek és középiskolásként, főiskolásként is Sanyi bácsi mellett voltak, aki ösztönözte őket a jobb teljesítményre, talán rajta is múlott, hogy a többség diplomát szerzett. Amikor már a memóriája kissé megcsappant, akkor a fiatalok levették a terhet a válláról segítettek neki a hétköznapokban és a liturgia menetében is.
„A kilencvenes évek elején súlyos vád érte, hogy mindenkit keresztel, bérmáltat, miközben a felkészültségük a jelölteknek nem elégséges. Az akkori megyéspüspök, dr. Szendi József vizsgálatot rendelt el, és Gyűrű Géza balatonfüredi plébános volt vizsgáztatni minket, gyerekeket, de minden kérdésére tudtuk a választ, így semmi olyat nem tudtak megállapítani, amivel vádolták. Az ügy egyébként rendkívül súlyosnak számított, ugyanis püspök atya kilátásba helyezte már a felfüggesztést is.” – emlékezett vissza Tiszta Zsolt.
Egyre több gyermek járt hittan oktatásra és egyre több szülő kísérte el a gyermekét a szentmisére, ezáltal a hívők kezdtek sokasodni. Már nem csak az idősek (akiknek lehetett bárki a plébános, ők minden vasárnap ott voltak az Isten házában), a gyerekek és a szüleik is várták a szentmisei prédikációkat. Hallgatták szívből jövő szentbeszédeit, amelynek megértéséhez nem kellett a Bibliát ismerni, de hétről hétre mégis mindenkihez egyre közelebb kerültek a tanítások, a példabeszédek. Jellemző volt rá, hogy az éppen aktuális országos eseményeket és a környezetét foglalkoztató helyi témákat is beépítette az igehirdetésbe. A Mindenható segedelmével próbált bizakodó kicsengést adni még a negatív történéseknek is. Bármilyen probléma adódott a hívek körében, burkoltan, nem sértően utalt rá és mindenkit otthoni továbbgondolásra késztetett, ezáltal tanította, nevelte a felnőtteket is.
A megbocsátás fontosságára számtalanszor felhívta a figyelmet, mert „olyan ember még nem született e földön, aki nem bántott volna meg valakit”. Ennek okán napjainkban is elkelne a megbocsátásból fakadó békességre való törekvés terjesztése szűkebb és tágabb közösségekben. Főleg most a világjárvány idején hiányoznak egyszerű, szívhez szóló intelmei, tanácsai. Talán jobban vigyáznának egymásra az emberek, úgy ahogy valószínű ő is nagyon féltené, óvná a nyáját, főleg a gyerekeket, akiket sikerült magához szelídíteni.
A pap is ember
Isten mindenkinek ad képességeket, talentumokat, így Tomor Sándornak is megadta a lehetőséget, arra, hogy a földi kapcsolatait úgy építse, hogy azzal az Úrjézust szolgálja minden gyengeségével, hibájával együtt, hiszen a pap is ember.
A szentmiséken a liturgia menetéhez való igazodás nem tette lehetővé a szorosabb kapcsolatot a hívekkel, ezért kereste azokat az alkalmakat, amikor közelebb kerülhetett egyházközösségeinek tagjaihoz. Ha ideje engedte, nem utasította vissza a keresztelői paszitákat, lakodalmi vacsorákat és a halotti torokon való részvételt. Mégis a legnagyobb lehetőséget ő teremtette meg a hívei számára, amikor utazásokat, zarándoklatokat, kirándulásokat szervezett. Olyan helyekre vitte el a három egyházközség és szülőfaluja lakóit, amelyekről álmodni sem mertek. Az utakat pedig úgy tervezte, hogy azt mindenkinek a pénztárcája elbírja, szinte csak az útiköltséget és minimális szállásdíjat kellett megfizetni. A ministránsait pedig ezekkel az utakkal jutalmazta meg az egész éves szolgálataikért. Kollégiumokban, zarándokhelyeken, sőt még könyvtári szobában is aludtak. Az sem okozott gondot senkinek, ha buszban töltötték el az éjszakát. Az étkezést is egyszerűen megoldotta. Néhány zsák krumplival, zöldségfélével, tejjel, konzervvel, kolbásszal és üdítővel, egy-két rekesz kenyérrel pár napot ki lehetett bírni. Senki nem méltatlankodott, ha szerény volt a koszt, vagy sorba kellett állni a mosdó előtt, mert a kapott élmény, a lelki adomány sokkal nagyobb volt egy apró bosszúságnál. Az utazások alkalmával igyekezett mindenki a közelében tartózkodni, hiszen szerették hallgatni kötetlen példabeszédeit, történeteit, olykor a lányokkal és asszonyokkal való élcelődését. Ha érezte, hogy valakinek szüksége van a gyámolításra, vagy betegséggel küzd, annak hitet és erőt adott.
Felsorolni sem lehet, hogy Európa mely nevezetességeinek a megismerését tette lehetővé, hány szent helyen töltődtek fel általa az utazók. Bebarangolták Olaszországot egészen a Pompeji ásatásokig. Körbejárták Erdélyt, Lengyelországot. Tán tízszer is voltak a bajor Garmisch-Partenkirchen környékén, ahol a közel háromezer méteres Zugspitze csúcsát is meghódították. Sehol nem hagyták ki a történelmi nevezetességeket és a zarándokhelyeket. Az amerikai fogságának a helyszínére is elvitte a rábízott híveket. Hosszasan mesélte rabságának a történeteit, milyen szorult helyzetekben segítette meg a Gondviselés. Lehetősége lett volna kimenni, akkor a biztonságos Amerikába, de neki meg sem fordult a fejében, hogy ne jöjjön haza a családjához, az édesanyjához, a szeretett Nemeshanyba. „1945-ben mikor hazajöttünk, nem volt munka, nehezen lehetett élelemhez jutni, mégsem adtuk fel a reményt, mert tudtuk, hogy van jövőnk ebben az országban.”- mesélte nem egyszer hitet adva a mai fiataloknak, akik olykor elégedetlenségüknek is hangot adtak.
Mindenkivel szót értett lehetett az nyugdíjas bányász, pedagógus, vagy gyári munkás. Hogy mi volt a titka? Talán, hogy közülük való volt, 36 éves koráig közöttük dolgozott. Otthonról, édesanyjától pedig az emberek iránti tiszteletet, szeretetet vitte magával bármerre is járt. Sosem voltak a papságából adódóan akármilyen felsőbbrendű nézetei: alázatos ember volt papként is, aki hűen és ragaszkodással gondozta a rábízott nyájat. A rendkívüli puritánságát is a pappá szentelése előtti időkből hozta. Egyszerűsége, nyíltsága minden helyzetben megmutatkozott, lehetett az egy kiránduláson vagy a helyi járaton. Képes volt egy álló nap cipelni a szatyrát, amelyben egy flakon bor is lapult, olykor a megtisztelő pertura is lehetőséget adott.
A templomépítésen túl mit hagyott az utódokra? Lehetetlen felsorolni, de minden cselekedetének az alapja a főparancsolat volt „1. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!
2. Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! (Mk 12,30-31)”. Az emberekkel így próbált meg jó kapcsolatot kialakítani és ápolni, segített a rászorulókon, meglátogatta a betegeket, és vigasztalta a reményvesztetteket, továbbadta az Istentől kapott szeretetet. Élete végén utolsó erejével is az Urat szolgálta.
A tósokberéndi templomban ravatalozták fel és hosszú sorokban, autókkal kísérték utolsó útján nyughelyére, a nemeshanyi temetőig.
Akik pedig egykor körülölelték Sanyi bácsit, a plébánost, már családapaként gyermekeiknek adják át a tőle kapott útravalót, amelyet remélhetőleg nemzedékeken keresztül megőriznek. Temérdek emlék, hozzá kapcsolható esemény van még valamennyi tisztelőjének a tarsolyában, csak remélni lehet, hogy mielőtt a feledés homályába vész, lesz olyan, aki papírra veti.
Csendesné Bosits Évi
****
Olvasónktól érkezett a cikkhez:
“Az Ajkai Szó legutóbbi számaiban, a Tomor Sándor plébánossal, mindenki Sanyi bácsijával kapcsolatban megjelent cikksorozathoz kapcsolódva a következő kis történetet szeretném az Ajkai Szó olvasóival megosztani és egyben gratulálni a szerzőnek, Cs.B.É-nek a témaválasztásért, a meleg, közvetlen és emberséges hangért.